feltöltés...
Fischer György, Németh Klára
A számolatlan év - Csuhai István írása Fischer Györgyről
2019-09-25 VOKE József Attila Művelődési Központ, Dunakeszi, Magyarország, szobor
Éppen egy évvel ezelőtt nyitottam meg Dunakeszin, a VOKE József Attila Művelődési Központjának kiállítótermében Fischer György emlékkiállítását. Az állítás máris pontatlan, igazából 2018. szeptember 21-én, egy péntek kora este zajlott a megnyitó, mikor ez a poszt olvasható lesz, már bőven a következő év szeptember huszonvalahanyadikáját írjuk. De nem is az évfordulót akarom ünnepelni (minden egyes nap évfordulója valaminek, jelesnek, jelentéktelennek, aprónak, nagynak), bár nekem maga a kiállítás és a megnyitása nagyon is nagy dolog volt: az 1956-ban született és 2012-ben fiatalon elhunyt Fischer György munkássága szívügyem. Ünneplés helyett, hogy mégse legyen ez számolatlan év, közreadom Fischer György ritkán látható kisplasztikáiról az ezen a dunakeszi kiállításon készített képeimet, és végigmesélem, miért nem kerítettem sort minderre korábban.

Dunakeszin kétszer voltam kint, egyszer azon a bizonyos pénteken, amikor megnyílt a kiállítás, egyszer pedig az előtte való csütörtök délutánon. A megnyitóra Németh Klára festőművész, Fischer György egykori társa kért fel, azt remélem, két korábbi blogbejegyzésem miatt (az egyik a zalaegerszegi Ivókútról, illetve a keszthelyi-gyenesdiási mártíremlékműről, a másik az ugyancsak zalaegerszegi Országépítőről szólt). Dunakeszin a vendéglátóm, mindenben figyelmes segítőm a galéria vezetője, Harangozó Katalin volt. A megnyitó szövegem fejben nagyjából kész volt már előző nap, tudtam, miről akarok majd beszélni (Fischer György szabadságáról akartam), mégis látni szerettem volna, hogyan néz ki, hogyan hat az, ami azon a csütörtökön már a helyszínen felrakva állt, és ami előtt állva másnap megszólalok, hogyan érvényesül együtt és élő valóságosságában mindaz, amit részleteiben és fényképekről hozzávetőlegesen ismertem már. Csütörtökön autóval mentem, fényképezőgéppel felszerelkezve, hogy készítsek magamnak néhány emlékeztető fotót, a szöveg éjszakai megírását segítő képet, pénteken az előző nap közlekedési tanulságait is beszámítva vonattal (úgy sokkal jobb, a Dunakeszi Járműjavítónak saját állomása van, onnan pár lépés a művelődési központ az 1920-as években kialakított, építészetileg megőrzött kertes házas munkástelepen), és a mobiltelefonom kamerájára hagyatkoztam. Időm volt a megnyitás napján, korán kiértem, még nem gyülekezett a megnyitó szép számú és szemmel láthatóan az ilyen alkalmakra összeszokott közönsége, pár képet még a legvégén, a megnyitó közönségének elvonulása után, de még a teljes ünnepi megvilágításban is csináltam. (Akárhogy is van, egy kiállításmegnyitó mindenkor ünnep, úgy is szoktunk viselkedni.) Kezemre játszott az időjárás: a 2018-as gyönyörű ősznek két kifejezetten szép, valóságosan “nyári” szeptemberi napja volt szeptember 20. és 21., a délután közepéig átható napsütéssel, a terembe beszűrődő igen jó fényekkel.

A teljes cikk itt olvasható: csuhai.com