Az idei tárlat pedig a volt Helyőrségi Klub (HEMO) szebb napokat látott irodahelyiségeibe költözött.
Öt esztendő sok idő egy művészcsoport és egy efféle kezdeményezés életében. Míg az első években a tehetségen túl, némi lázadással egybekötött happening-hangulat dominált a kiállításokon, s ez uralta magát az elrendezést is (mindegy hová, csak akasszuk fel!), addig most egy sokkal tudatosabb s megkomponáltabb tárlatrendezést láthatott a több száz fős közönség.
Harminc helyi, vagy Zalaegerszeghez kötődő alkotó mutatkozott be a HEMO-ban. Most már azonban nemcsak az alapítók (Kiss Ágnes Katinka, Fischer Judit, Gyerák Petra, Monok Balázs, Rozmán Balázs, Tóth Norbert) állították ki legfrissebb műveiket, hanem a mestereik (Németh Klára, Fischer György, Farkas Ferenc, Urbán Ferenc) és bizony a tanítványok tanítványai is; jó néhány adys és kölcseys diák személyében. Rajtuk kívül régi és új ismerősök, egyetemisták vagy már friss diplomás művészek és szárnyukat bontogató alkotók színesítették a repertoárt.
Ezúttal volt elég tér ahhoz is, hogy az egyes stílusok, műfajok, vagy éppen tartalmi elemek elkülönüljenek egymástól. (Aktok a kacskaringós folyosón, szürreális elemek a hátsó, rejtettebb részeken.) De jutott megfelelő hely a szobroknak, installációknak és a nagyméretű festményeknek is. Bár arra itt most nincs mód, hogy egyenként sorra vegyük a szereplőket és munkáikat, azért van néhány jelenség, amit érdemes megemlíteni.
A SZ.A.F., vagyis a Szájjal és Aggyal Festők Világszövetsége (Fischer Judit és Mécs Miklós) például egy igencsak „stílusos” felhívással egybekötött diavetítéssel érkezett az idei tárlatra. „Ha kőművesdekoltázsba ütközik, kérjük, kapja lencsevégre, és küldje el nekünk. Lehetőleg „rámutató” stílusban” – szól a szöveg. Mellette pedig számtalan kép: kivillanó hátsókról, lecsúszott gatyákról, szemérmetlenül virító tangákról.
Szintén a szánni való hétköznapokkal kapcsolatban fogalmaz meg éles kritikát Grubánovics Attila is installációjával, a retró tévével. A motorizált mechanikával futtatott, kartonhengerekre varázsolt „filmek” nemcsak a rosszul futó kép illúzióját keltik, hanem a televízió manipulációs hatását is kifejezik. A végtelenségig futó és így újraismétlődő ábrákat nézve garantált a teljes elbambulás, az agymosás így gyorsan sikeressé válhat.
Az installáció ráadásul kifigurázza a sok háztartásban még ma is „divatos”, „tévé, mint házioltár” jelenséget. Vagyis mikor a készüléket mindenféle csecsebecsével és giccses szobrokkal díszítik, mint a szoba lényegét, fókuszpontját. Itt egy esetben marhacsorda került a tévé tetejére. A művész alig egy hónapja a Szombathelyen megrendezett ProkontrArt’s Pannonica biennálén első helyezést ért el ezzel az alkotásával.
Szóval jót tett ez elmúlt öt év tapasztalat, és a mostani nagy tér a kiállítássorozatnak. A tárlat és a szervezés azt mutatja, hogy az alkotócsoport a kezdeti megmutatkozni akarástól elindult a kanonizáció irányába (nyilván nem bibliai értelemben). A felakasztás puszta vágyából pedig profi szervezés kerekedett.
Mindezt úgy sikerült megvalósítani, hogy a megnyitóbeszéddel, magukkal a művekkel és az estét kísérő zenei programokkal együtt mégis maradt az egészben valami fiatalos szemtelenség. Ebből táplálkozik az a cinkos viszony is, ami az alkotók és az évről évre nagyobb számú közönség között kialakult az elmúlt időkben. Ezek az akciók ugyanis egyszeriek és megismételhetetlenek, s aki lemaradt, az kimarad!
